A zongora története
A zongora hosszú fejlődési folyamat eredményeként vált a modern hangszerévé, amelyet ma ismerünk. Története több száz évre nyúlik vissza, és számos hangszer fejlődéséből született meg. Az alábbiakban végigkövethetjük a legfontosabb állomásokat.
Klavichord és csembaló – A billentyűs hangszerek elődei
A 14. században megjelentek az első billentyűs hangszerek, amelyek a zongora közvetlen elődeinek tekinthetők.
Klavichord: A klavichord a 14. században fejlődött ki, és a húrokat egy fém lapocska, az úgynevezett tangens szólaltatta meg. Ez az eszköz lehetővé tette a játékos számára, hogy a húrokat hosszan rezgésben tartsa és finom dinamikai változásokat érjen el. A klavichord azonban halk volt, így csak kisebb terekben használták.
Csembaló: A 15. században megjelent csembaló már komolyabb fejlődést jelentett. Itt a húrokat egy mechanikus pengető, az úgynevezett plectrum szólaltatta meg, amely erősebb és tisztább hangzást biztosított. Azonban a csembalón nem lehetett a hangerőt szabályozni, ami korlátozta kifejezőképességét.
Cristofori és a fortepiano
A 18. század elején, az itáliai hangszerkészítő, Bartolomeo Cristofori (1655–1731) kifejlesztett egy új mechanizmust, amely megváltoztatta a billentyűs hangszerek világát.
Cristofori 1709 körül fortepiano néven létrehozta az első olyan billentyűs hangszert, amelyen már lehetséges volt a hangerő változtatása a billentyűk lenyomásának erősségével. Az új hangszer a dinamikai kifejezésmód és az érzelmi játék gazdagabb lehetőségeit kínálta, amit a csembaló és a klavichord nem tudott biztosítani.
A 18. század során több hangszerkészítő és fejlesztő kezdett el dolgozni a zongorán, hogy tökéletesítse azt. A hangszer Németországban, Franciaországban és Angliában is népszerű lett:
- Az angol zongorakészítők robusztusabb mechanikát fejlesztettek ki, amely jobban megfelelt a növekvő igényeknek.
- Sebastian Erard francia hangszerkészítő megalkotta a "dupla escapement" mechanikát a 19. század elején, amely lehetővé tette a billentyűk gyors ismétlését, így még virtuózabb játékot tett lehetővé. Érard-zongorán játszott Beethoven, Chopin, Haydn, Liszt, Mendelssohn és Verdi is.
- Londonban John Broadwood (1732–1812) készített kiváló hangszereket.
- A magyar hangszerkészítők közül Beregszászy Lajos (1817–1891) munkássága emelhető ki, aki a hangzás minőségét az úgynevezett "csellóhangfenékkel" és a "hajlított hangfenékkel" javította.
Az új hangszert Johann Sebastian Bach két fia, Carl Philipp Emanuel és Johann Christian kezdte el népszerűsíteni. C. Ph. E. Bach megkomponálta első zongorakompozícióját 1762-ben, ezzel is bizonyítva, hogy az új hangszer vetekszik a klavikorddal. Haydn és Mozart hamar elfogadták a zongorát. Muzo Clementi, a sokoldalú zeneszerző, zongorista, valamint hangszerkészítő elsőként írt tanulmányt a zongorajáték elsajátításáról.
A zongora elnevezése
A zongora szót Barczafalvi Szabó Dávid alkotta meg, aki a nyelvújítás korában számtalan új magyar szót gondolt ki. Abban az időben a zongoraféle hangszerek neve külföldön clavecin (klav-szen), pianoforte, fortepiano, klavier és spinet volt, amely szavak vagy a hangszer egyik jellegzetes alkotórészét emelték ki, mint például a billentyűzetet (claves), vagy a kalapácsos zongoránál a játék dinamikai lehetőségét: hangosan-halkan (forte-piano). Barczafalvi Szabó Dávid azonban a hangszer hangzásából indult ki, és a zeng, zsong szóból, valamint feltehetően az orgona (esetleg tambora) szó együttes hangzása alapján alkotta a zongora szót. Az új szó lassan ment át a közhasználatba, először 1787-ben jelent meg nyomtatásban és 1830-tól kezdték használni.
A modern zongora megszületése
A 19. századra a zongora a koncerttermek kedvenc hangszerévé vált. Ekkor már több cég is gyártott zongorákat, köztük a híres Steinway & Sons, amely jelentős újításokat hozott a hangszergyártásban.
- Acélhúrok és öntöttvas keret: Az új anyagok használatával (pl. öntöttvas keret) megnövelték a zongora stabilitását és hangerősségét, és így lehetővé vált a húrok nagyobb feszítése.
- Tökéletesített kalapácsmechanika: A hangzás még pontosabbá és kifejezőbbé vált, és a hangerő is jelentősen nőtt, így a zongora nemcsak szólóhangszerként, hanem zenekari hangszerként is kiemelkedő szerephez jutott.
Az angol és bécsi mechanika
Ma a zongorabillentyűzet készítésénél kétféle rendszert használnak, és ezért "angol" vagy "bécsi" mechanikáról beszélünk. E két billentyűzetrendszer lényegében a következő:
- Az angol billentyű-mechanikánál (ez a Cristofori-Silbermann-féléből fejlődött ki) a kalapácsokat külön kalapácslécbe ágyazzák be, így a billentyű mozgása a tolóléceken keresztül mozgatja a kalapácsokat. A kalapács egykarú emelőként működik.
- A bécsi billentyű-mechanikánál (ez a Stein-féle) a kalapácsot közvetlenül a billentyűre erősítik, és ennek lenyomásakor a kalapács vége egy hornyolt akasztólécbe ütközve üti meg a húrt. Az akasztóléc egy kapcsolómechanikát is tartalmaz, amely biztosítja a kalapács visszaesését. A kalapács itt kétkarú emelőként működik.
A zongora mai formája a 20. század elejére alakult ki. Az akusztikus hangszer mellett megjelentek a digitális zongorák is, amelyek elektronikus úton hozzák létre a zongora hangját. A digitális technológia lehetővé tette, hogy a zongorát kisebb és könnyebb formában is élvezhessük, valamint új funkciókat nyújtott (például fejhallgató használatának lehetőségét).